CS
A katona elmélyülten tanulmányozta tőrének pengéjét. Jobb kezében tartotta, néha baljával megérintette hegyét, élét. Nem igazán figyelt az eligazításra, nem volt rá szüksége, tudta mi a dolga. Honnan tudta? Csinálta már? Talán. Nemtudom. Ő sem tudja. Nem is gondolkozik rajta. Benne van minden sejtjében, minden idegszálában. Fejében van a város képe. A barna falak, a köves utcák, a nagy fakapu, a ládák azon a magasított placcon, ahová a kapu nyílik. Minden. Tudja mit kell tenniük.
A terroristák egy bomba elhelyezését tervezik: ezt kell neki és csapatának megakadályozni. Rutinfeladat. De honnan a rutin? Nincs idő gondolkodni rajta. Nincs idő átgondolni hogy egyátalán hogy került ide az osztaga. Nincs idő átgondolni a múltját - Úr Isten hol a múltam? Hogy kerülök ide? Ki vagyok én? Miért nem emlékszem semmire? Mi ez valami harci drog? Mi ez az egész? - Nincs idő végiggondolni, az akció elindult.
Rohanni kell. El kell foglalni a stratégiai harcállásokat. - Miért ismerem a várost? Honnan? Miféle rohadt hely ez? – Miközben a katona futott, nem tudta lerázni a nyomasztó gondolatokat, hogy be van zárva erre a helyre, hogy napokig futhatna fel-s alá, és nem találna kiutat az összenőtt falú házak közül, hogy ez az egész csak valami elmebeteg színjáték díszlete, hogy ez az egész egy rohadt csapda, hogy ebben a csapdában az értelmetlen macska-egér játék köztük, és a terroristák között teljesen valószínűtlen. És ami a legrosszabb, hogy nem először csinálják.
Ez már megtörtént. Ezt már csinálták. Itt ebben a rohadt városban, ezért olyan rohadt ismerős.
És közben szaladt, és rutinszerűen dobta a kapu résén át a füstgránátot. Hát persze hogy ott volt. Ott volt a símszkos figura a kibaszott kalasnyikovval a kezében. Ott köhögött a füstben, de nem sokáig. A katona átsiklott a kapu résén, átugrott a rongyá lőtt hulla felett, és a ládák fedezéke felé futott. Nyomában társa a mesterlövészpuskával. Az ő dolga volt hogy megtisztítsa neki a terepet, hogy aztán a fedezék mögül pásztázva ő biztosíthasson zöld utat a többiknek,a kik tovább nyomultak előre.
Nincs idő gondolkozni, rohanni kell, végre kell hajtani a parancsokat, a sistergő adóvevőn át érkező pattogó utasításokat. Amikre mellesleg szinte semmi szükség, mindenki magától csinálja a feladatát. Mintha ezredszer, százedredszer, vagy milliószor megcsinálták volna már. Volna? Hm – Miért tudok mindent, és miért nem tudok semmit? Mi az ördög ez? – Nincs idő tovább gombolygatni a megtalált gondolatfonalat.
Be kell futni azon az ajtón, fel a kárpitos lépcsőn, végig a folyosón, aminek a végén ott az ajtó, ami a szobába vezet, aminek erkélye van, és ahonnan....... – Mi az isten ez itt? Mi ez az ajtó? Ez nem lehetne itt! Ezen a folyosón itt nem lehet ajtó, itt eddig nem volt ajtó, te jó ég hát nem először vagyok itt? Honnan tudhatnám, hogy lehet-e itt ajtó vagy nem? -
- Hééj emberek ez kibaszott fura.... Dadogta döbbenten a mikrofonba.
- Mi van? Recsegte a fülébe egyik társának hangja.
- Itt vagyok a folyosón és...
- Fuss az erkélyhez! Dörrentek rá legalább hárman a hangszóróból.
- De itt egy ajtó! Makacsolta meg magát a katona.
- Igen, a folyosókon előfordul, hogy ajtók vannak, de most vedd célba az erkélyt, és fedezz minket. Recsegte a mikrofon baljós türelemmel.
- Kinyitom ezt az ajtót, lehet hogy kijárat.
- Hová kijárat te barom? Döbbentek bele a mikrofonba a többiek.
- Azonnal fedezz minket mert...gépfegyverropogásba fulladt a parancs.
De ez már nem számított. A katona ezt már nem is hallotta, szinte transzban volt miközben a kilincs felé nyúlt. Tudta, érezte minden sejtjében ott zsibongott, hogy minden kérdésre választ talál. Mert ez azaz ajtó! Ez a kijárat, most választ kap minden kérdésre! Itt és most majd minden értelmet nyer. Megszabadul a várostól, a barna falaktól a nyomasztó szűk utcáktól. A kaputól, amely a placcra nyílik, a placctól és a ládáktól. A virágos balkonoktól. Az összefolyó, ajtó nélküli házfalaktól, a vakon bámuló ablakoktól. Mindentől, mert most kiszabadul. Kiszabadul innen és megtudja végre, miért volt itt, és hol is volt tulajdonképpen. Most...most...most egy vércsepp repült a kezére. Vérpermet száll a kilincsre. Az ajtóra, a tapétára. Döbbenten bámul az átszakadó zubbonyára melyen újabb és újabb vörös rózsák nyílnak vért köpve az ajtóra. Az ajtóra, ami csukva marad, aminek kilincséről lecsúszó keze vörös csíkot mázol a padlóig. És a katona elhomályosuló tudata már nem tud megbírkózni a veszteség felett érzett fájdalommal.
A mögötte álló terrorista tudata viszont meg tud bírkózni az örömmel. Társa már a bombát telepíti. Nyertek!
A katona elmélyülten tanulmányozta tőrének pengéjét. Jobb kezében tartotta, néha baljával megérintette hegyét, élét. Nem igazán figyelt az eligazításra, nem volt rá szüksége, tudta mi a dolga. Honnan tudta? Csinálta már? Talán. Nemtudom.
