Nos pont ahogy számítottam: nem írtam semmit. Rossz hír továbbá, hogy most sem fogok. Közzéteszem viszont egy régebben írt önéletrajzi allegóriámat, amit nem magyarázok meg. Még. Ime:
Angyali történet
Szia.
Mondok neked egy mesét.
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperencián innen, és sok-sok üveghegyen túl, volt egyszer egy hordár. Ennek a hordárnak volt egy hatalmas nagy csomagja, amit a hátán cipelt felfelé a hegyen. Nem tudta miért kell mennie, és én sem tudom. Talán hogy Istennel találkozzon, talán nem. Egyszerűen csak mennie kellett.
Csupán egy keskeny ösvény kígyózott fel a kopár sziklák közé, egyik oldalt a csupasz kőfalak magasodtak, a másik oldalt a mélységesen mély, ködös semmibe vesző szakadék tátogatta felé hűs és játékos szellőket eregető torkát.
Itt baktatott hát egyre fel, sok más hordárral, és úton levővel koptatták az ösvényt. Többnyire magányosan haladt, de néha nagy társaságban is, igaz csak rövid ideig. Voltak vele néha kedves emberek az úton, de nem szeretett volna igazán társat. És erre igen jó oka volt. Ugyanis titkolta hogy valamit cipel. Nem tudta, mi van a csomagban, de azt tudta, hogy súlyos a teher, amit vinnie kell. Mindenki azt mondta neki, az efféle csomagok borzasztóan nehezek ám, nem is szabad ilyet a hátadra venni, ezt képtelenség elbírni.
Volt, aki azt mondta, aki ilyet cipel az ostoba, nem is kell vinni, rá se nézz, csak menj.
De a legbutábbak és tudatlanabbak azt mondták, ha ilyet viszel, őrült vagy, és nem érdemelsz mást, csak hogy megverjünk és bezárjunk valahová, amíg meg nem jön az eszed.
Jaj szegény hordár, dehogy akart ilyen csomagot vinni a hosszú úton. Mindent elhitt a többieknek, és le akarta venni sokszor a nehéz és csúnya zsákot. De nem lehetett, a zsák a hátára volt nőve. Nem volt hát más választása, rejtegette a holmit, sőt úgy tett, mintha nem is lenne nála semmi.
Ezt olyan jól tudta színlelni, hogy el is hitette a többi emberrel ügyesen. Sőt még magával is megpróbálta elhitetni néha! Ilyenkor menekülni próbált az elméjében. Arra gondolt: csak én vagyok, a zsák nem is létezik. Vagy erre: én két ember vagyok, az egyik egy őrült, aki cipel egy zsákot, és vagyok én, aki teher nélkül halad.
Lépdelt görnyedten, és gondolt ezer dologra, csak arra ne kelljen, hogy ő hordár, aki terhet cipel. Ki is húzta magát ilyenkor, ha ránéztek, nem is vették észre, mennyire szenved a súly alatt, és sohasem gondolták volna, miféle gonosz portékát cipel. De ezt nem lehetett sokáig kibírni, és ha nem látta senki a földre roskadva, száját véresre harapva könnyezett a súly alatt.
És igen, szegénynek sokszor eszébe jutott, ennél az is jobb lenne, ha levetné magát az ösvényről. Ilyenkor hívogatóan intett felé a szakadék, fülébe suttogta édes hangon: gyere, ugorj, a zuhanásban terhed súlytalan. Igen ott lenn a végtelen mélyben sohasem látnak többé, és sohasem tudják meg, mit cipeltél. De nem ugrott, csak lépdelt egyenes derékkal, felhőtlen mosolyt mímelő ajkai mögé rejtve csikorgó fogait.
Volt, hogy néha nevetve szaladt, volt hogy bőgve csúszott véres térdein, de megállás nem volt. Végül rájött, ezt nem teheti magával az egész úton, hiszen szenved. Az élet, pedig túl rövid ahhoz, hogy így járja az ösvényt, őszintén bőgve, álcából nevetve, mindig titkolózva, zsákja szörnyű terhének árnyéka alatt kínlódva.
Elhatározta, megvizsgálja átkos csomagját, mit rejt vajon a zsák, ami útját mérgezi. Mire ezt a döntését meghozta már magasra hágott a hegyen, nem is látta annak lábait, és alig emlékezett az út elejére.
Ekkor eszébe jutott, hogy régebben is tapogatta már titokban, megérintette dudorait, felmérte alakját, ám mindezt még magának sem merte eddig bevallani. Most nagyon butának érezte magát, amiért ezt korábban nem merte megtenni, elhitt mindent, amit mások mondtak neki az ilyen csomagokról, ahelyett hogy saját maga nézett volna bele. Fontosabb volt neki az, amit erről mások gondolnak, mint a saját boldogsága.
Lassan, rejtve bontogatta hátára nőtt terhét, és még most is félt, nehogy ezt észrevegye bárki. De a szájat kötő zsineg ráncigálásakor ismét elbizonytalanodott, és segítségre vágyott. Félve nézett körül, és észrevett egy alakot. Ismerős volt neki, már találkoztak az ösvényen többször. Ám azt csak most vette észre, hogy kés van a vándornál. Egyenes derékkal, mosolyogva szólította meg. Hogy ezt megtehesse, minden lelkierőt a szívébe kellett gyűjtenie, és leönteni forró veszettséggel. Még így is remegett a gyomra, mikor zsákját megmutatta, és a kést kérte hogy elvágja a záró zsineget.
A vándor mosolyogva simogatta a durva vásznat, mintha a legsimább selyemből volna. Bizonygatta, hogy szép és helyes kis csomag, közben hozzádugta arcát, úgy tapogatta körbe alakját. A hordár csodálkozott, és kezdte másképp látni terhét, néha már könnyebbnek is érezte, de ekkor mindig a többiek jutottak eszébe, és amit azok az ilyen zsákokról gondolnak. Ettől nagyon szomorú lett, és egy, a szakadék mélyéből érte nyúló szellőkéz vigasztalón simogatta meg könnyes arcát. Lassan megértett mindent, és a késsel elvágta a zsinórt. Belenézett a zsákba, és nem hitte el, amit lát.
A zsákban két szárny volt, két hatalmas fehér szárny. Csak nézett bele a csomagba, és szerette volna elhinni, ez tényleg igaz. De ez nehezen ment, oly sok ideig cipelte gonosz teherként, oly sokáig rejtegette, mint szégyellni valót, hogy nehéz volt másképpen éreznie iránta. Megtapogatta hátha nem is valódiak, hátha rosszul látja, és mégis a többiek gondolkodnak helyesen. De tényleg szárnyak voltak, hatalmas, puha hófehér tollakkal fedett szárnyak, melyek a hátából nőttek ki, és mindeddig a zsákba kötve cipelte őket.
Ekkor teljesen összezavarodott, felborult minden, úgy érezte az őt körülvevő világ szilánkokra tört, és köré hullott. Ő nem akart mást, mint leülni a törmelék közepébe, és a csillogó éles szilánkokat bámulni, össze áll-e újra. Vagy tényleg csak arra jók, hogy egyiket felemelje a földről, a legszebben csillogót, vagy a legélesebbet, és felmetssze vele ereit?
De az összetört világ nem akart összeállni, ő, pedig nem akart eret metszeni magán.
És mennie kellett tovább. A zsák immár nyitva és tudta, hiába nem teher az, hanem szárny, ezt csak ő látja így, és talán még pár ember, aki szintén szárnyat hord, vagy zsákot rejteget.
A többiek ezt sajnos valami másnak látják, valami gonosz dolognak, beteges, torz kinövésnek bőrén, vagy ami még rosszabb, ostoba és ócska papírmasé jelmeznek, hamisítványnak talán. Azt is hinnék sokan, csak azért ragasztotta fel, mert bolond, vagy így akar kitűnni közülünk. Ezt ordítanák habzó szájjal a legbutábbak: Csúfot űz belőlünk, be akar csapni minket!
Most már nem a zsák súlya görnyeszti hátát, most a kétség akaszkodott belé dühös vérebként. Mit tegyen hát? Vegye elő felfedezett szárnyait rejtekükből, és nyíltan viselje, repüljön velük, nem törődve azzal mit gondolnak róla? Vagy rejtegesse tovább az ócska huzatban, eldugva az egész világ elől?
Még rejtegeti, mert fél a többi embertől, de megőrül a titkolózástól, és hajtja a repülés utáni vágy. Szeretné beleüvölteni a mindenségbe:
NÉZZÉTEK, ANGYAL VAGYOK! MINDIG IS ANGYAL VOLTAM, DE TITKOLTAM ELŐTTETEK!
Te mit gondolsz, mit kéne tennie?
2005-12-24
Szenteste
